Termék nélküli márkahűség
Szóval kitettem egy képet, ami megmozgatta a fantáziáját. Az elméjének képei, pedig „feljogosították”, hogy újra megpróbáljon belépni az életembe a szokásos: „Hello Hercegnő, rég dumáltunk. Mizu?” – fuckboy mating call szöveggel.
Kezdetben- ahogy mindig -, gyönyörűen elmagyaráztam magamnak, hogy ez a szokásos csajvakítós csapda és csak játszik velem, mert:
kanos
unja magát
mástól kosarat kapott
részeg
ezek kombinációi.
Minden egyes alkalommal, hogy írt, hogy ismét jelentkezett, különlegesnek éreztem magam. Olyannyira, hogy már-már súroltam azt a szintet, hogy a buszon ülve azon kaptam magam, hogy rámragadt az a bárgyú mosoly, mert - végre - eszébe jutottam. Lassan, de biztosan egy tökéletesre finomított rutinnal kezdtem a fejemben levő vészcsengőhöz hasonlító vékony kis hangokat a rózsaszín köd levegőjébe fojtani. Majd amikor már minden elcsendesedett és felülkerekedett a bátor, és vakmerő „CarpeDia” énem, akkor kezdetét vette a játék. Elindult a „magasról-leszarom-mit-akarsz-de-vagyok-annyira-kedves-és-rosszlány-hogy-fenntartsam-az-érdeklődésed” stílus felvétele. Ez tartott pár napig, amikor is beficcent a Büszke Nő, aki tudja, hogy ez nem elég; összepattanunk, és ismét eltűnt, ahogy az „normális”. A játék vége ismét döntetlen – a legközelebbi viszontlátásig, amikor is újabb fegyverszünet keretében eljárjuk a táncot: tökéletes egyvelegét a húzd meg ereszd meg-nek.
Kegyetlen az érzés, hogy megmarad egy üresség és kényszeresen próbálom magammal elhitetni, hogy „Nem is érdekel” és győzködöm magam, hogy „Jobb nekem nélküle”. Hűséges vagyok hozzá, az általam alkotott képhez akkor is, ha tudom, nincs mögöttes tartalom. Megtestesülése a termék nélküli márkahűségnek. Az a legrosszabb, hogy naiv ember létemre megadtam a sokadik 2. esélyt is, mert akartam hinni minden porcikám tiltakozása ellenére is, hogy meg fog változni, hogy tényleg engem akar. Újra és újra tökéletesre sminkelt arccal álltam bele egy komoly pofonba. Kezdetben bennem volt a bizalom, aztán, ahogy ez alábbhagyott már csak akartam bízni, majd lassan kihalt az a kis remény is. Minden egyes ilyen srácnál.
Ami fiatalon még „vészjelzés” volt és referált arra, hogy gebasz van, az az idő előrehaladtával már vízválasztóvá vált. Nekem is vannak határaim és, ahogy egyszer az Apám mondta:”Mindenkit dobni kell, aki nem felel meg és csak rabolja az idődet és magát építi belőled”.
Nagyon szomorú, hogy az ilyen típus miatt inog meg a bizalmam a világ többi édes, helyes, szeretetet adni képes pasija felé. Félve a „fajtájától” már megesik, hogy úgy nézem a pasikat, hogy „Na igen, Ő maradhat – Ő tuti nem merne átbaszni”. Nem törvényszerű, hogy a következő fickó is hasonló jellemvonásokat hordoz, így nem adhatjuk lejjebb a vágyaink. Mitöbb az sem biztos, hogy a következő nem lesz nagyobb sérülés. De ez az élet: minden reggel nekimegyünk egy újabb csatának, egy újabb táncnak remélve, hogy tanultunk valamit az előző emberekből, amikre a lelki hegek emlékeztetnek. Ami, pedig a fenti kis Csibészt illeti: időtöltésnek - jó. Ha éppen unod magad két körömlakkozás között – jó. De arra, hogy legyen valaki, aki erősíti benned azt, hogy érdemes és szeretnivaló ember vagy, arra pocsék. Utálni fogod magad amiatt, hogy ismét esélyt adtál neki, pedig 0. perctől tudtad, hogy kismmillió és egyedszer is ugyanazt fogja eljátszani, mert TE HAGYOD NEKI. Ameddig nem várod el / követeled meg, hogy tiszteljen, addig nem is fog. Ez pont ennyire egyszerű. És pont ez benne a szép: a döntés nálad van.