Te is hallod?

A lakótárs miután nagy büszkén és a boldogságtól sugárzó arccal ecsetelte milyen jó áron vette meg a fél szobát betöltő, megközelítőleg 30 elemből álló ruhás szekrényt, igyekezett mindenkit, aki éppen a házban tartózkodott munkára fogni. Mintegy 40 perce ment már folyamatosan a dobálás, pakolás, dübörgés, mire az egyik kényszermunkás megpróbálta a legmagasabb elemet talpra állítani a szoba kellős közepén. Abban a pillanatban esett ki mindenki kezéből a munka, ugyanis egy szekrényből nem vagdosunk olyan merészséggel centiket, mint a karácsonyfából, ha ugyanígy nem fér be. 

Menekülendő a fennálló káosz, vita és brainstorming elől, felvettem a sálam, fejhallgatóm és kisétáltam a dán tenger egyik eldugott torkolatához. Már vagy egy órája készítettem a fotókat és hallgattam tinédzserkorom kedvenc dalait a retro stílusú, szekrény mélyén megtalált ipodomból, amikor gondoltam egyet, leültem egy padra és kikapcsoltam a zenét. 

És akkor meghallottam. Meghallottam a jelen hangjait.

Hallottam a vadmadarak kokettálását. Azt, ahogy a sziklának csapódó hullám fájdalmában megszólal. Azt, ahogy a szél belekap és ritmusra táncoltatja a szélturbina lapátjait. Azt, ahogyan a szél énekel a fűszálak között. Azt, ahogyan a repülő kettészeli a felhőket és azt, ahogyan Én lélegzem.  

Az idejét sem tudom mikor voltam rákényszerülve, vagy magam által kényszerítve, hogy lekapcsolódjak a folytonosan fülembe zúgó zajokról, hangokról és magamban legyek egy kicsit. Semmi mást csak a csendet hallgatva. 

Mert könnyű rutinosan kipipálni a mindennapi feladatokat. De hol van a napi sok száz fontos feladat között a magamra fordított idő? A nap melyik szakában vagyok Én a fontos a főnököm, a házim, vagy mindenki más előtt?

Hol van az Én hangja? 

Mert elfelejtjük meghallani a testünk. Eszünk mert "idő van, enni kell". Mellőzzük a jeleket, amiket egy tökéletes rendszer küld felénk minden egyes másodpercben. Nem reagálok ha fáj, nem lépek, mert „nincs időm/majd holnap/nincs is gond/blah-blah”.

De ugyanígy elfelejtjük meghallani a lelkünk is.  Érzelmileg elidegenedettek és degeneráltak leszünk saját magunk felé. Akkor, pedig jön az alkohol, vagy a cigi, vagy az eszünk "mert ennem kell", hogy érzelmileg megnyugodjak, lehiggadjak, ahelyett, hogy lecsendesednénk és megkérdeznénk az okát saját magunktól.

Na és hol a környezetem hangja? És itt nem a TV, vagy rádió horror storyjaira gondolok. Továbbá nem a 276. lejátszási lista zsizsgésére. Nem.

A kedvenc hangjaimra, mint a nagymamám dúdolása miközben az ebédet készíti, a fák leveleinek susogása mikor egymásnak löki őket a modortalan szél, az énekhangom visszhangja a fürdőszoba hűvös csempéjéről, vagy éppen a kedvesem szívének dobogása.

Ugye milyen apróság és mennyire ki kell nyitnunk a lelkünk, hogy beengedjük őket?

Bizony... Mert újra meg kell tanulni meghallani ezeket a mókuskerék csikorgása miatt manapság ritkán meghallott hangokat.

Megtanulni,, hogy hamarabb lássam és halljam meg a mindennapokban a szépet és, hogy majd egyszer a saját gyermekem hangja lehessen az Én kedvenc hangom.

Te ma már hallottad a kedvenceidet?