Egyek vagyunk
Számtalan publikáció jelent már meg, ami savazta a fesztiválokat, a vadulós fiatal éjszakákat, minket. Különböző már sokszor agyonrágott mondattal próbáltok cikkeken keresztül fejbedobni és észhez téríteni, amit ennyi idősen vagy nem olvasunk el, vagy pont magasról leszarunk. Az okos savazások, amiket azok a felnőttek vetnek papírra, akiknek a gyerekei egyszer ugyanezt fogják érezni - ha eddig nem tették… Lehet savazni a részeg lányt, aki világáról nem tud, lehet savazni a drogos fiút, aki kikapcsolja a világot, de nektek „felnőtteknek” tisztában kellene lennetek a ténnyel, hogy mi miért is nem ítélkezünk: mert ismerjük a mögöttes érzéseket, mert mi még nem felejtettük el milyen önmagunk jobbik felét keresni megalkuvás nélkül. Nem ítélkezünk, mert – akkor és ott - egyek vagyunk. Tudunk hasonulni, tudunk igazodni és beleérezni. Közös bennünk, hogy elkapjuk a pillanatokat, amiket ti már észre sem vesztek. Azokat a „mikropillanatait” az életnek, amikben a másik fél nem játssza meg magát, amikor nem tud szerepet felvenni, vagy megtartani.
Tudod milyen érzés társasággal egymás kezét szorosan, kötelékként fogva, libasorban a tömeg belseje felé araszolva több ezer másik emberrel énekelni a színpadon álló zenekar dalát? Egy emberként érezni.
Tudod milyen érzés elkapni azt a másodpercet, mikor meglátod az idegen - de hozzád akkor és ott lelkileg oly közel álló - lány arcán a színpad reflektora által megcsillanó könnycseppet legördülni a tökéletesre sminkelt arcán? Tisztában vagy azzal, hogy a dal éppen törött szívekről szól és kétségtelen előtted is, hogy a legőszintébb szerelmet érzi valaki iránt, aki talán fel sem ismeri, mekkora hibát követ el, hogy hagyja ezt a lányt a sokezres tömeg legmagányosabb csillagának lenni.
Tudod milyen érzés, mikor látod, ahogyan az angyalarcú fiú felszívja kézfejéről a kokaincsíkot, olyan rutinnal, mint ahogyan a hófehér ingjének gombolását csinálta pár józanabb órával azelőtt? Ő, aki menekülni akar a szülői elvárások, az élet nyomása, és a saját démonjai elől.
Tudod milyen érzés a lánynak az asztal tetején elérni azt a figyelemmennyiséget, amelyet azért a nyálukat csorgató pasiktól követel meg, mert az apjánál már nem tud többet szeretetért és megbecsülésért pitizni? Mert belefáradt, hogy olyan szekér után fusson, ami eteti, de sosem veszi fel.
Tudod milyen érzés látni a fiút, aki az unikornis jelmez mögé bújik, mert a maga „geek”-nek titulált személyisége a számítógép mögül ellépve nem érez magában elegendő bátorságot önmaga képében lányoknál kezdeményezni?
Tudod milyen érzés a harmincas nőnek látni, ahogyan a kezét fogó párjának nyaka kb. kitörik, ahogyan az utánafordul a sok, fiatal tizenéves, életre naivan nyitott ’kislány’ után? És a Nő csendben tűri, hogy a pasi „hűséget fogadott neki és nem vakságot”.
Darabkái ezek a mindennapoknak. Egy olyan közegben, ahol az érzelmek a soknapi nem alvás, a mérhetetlen piamennyiség hatására egy területen koncentrálódnak és felerősödnek. Ezeket az embereket, akik melletted vannak, akiket talán először és utoljára látsz az életben, akiket nem elítélsz, hanem velük együtt érzel, vagy legrosszabb esetben is maximum sajnálsz. Mert te is voltál már hasonló cipőben, mert te is átmentél azon a bugyron, mert tudod: a Föld a mennyország, és a pokol tökéletes és harmonikus egyvelege. A fesztivál, ahol felszabadulsz, ahol elszabadulsz és ahol kicsit megszabadulsz egy időben. Egy röpke ideig elfelejted a napi rutint, elengeded a morált és arra figyelsz, amire vágysz. A sokak által lehordott fesztivál, ahova mi évről-évre „hazajárunk”, ahol évről-évre követünk el hibákat, amik a legjobb nyugdíjas-kori-storyk alapanyagai. A fesztivál, ami a fiatalságunkat szimbolizálja.
