Search
  • Diatalk

Klónok harca

Hátborzongató jelenség volt a múlt heti estéket a Körúton tölteni.

A megannyi fiatal, a Halloween partyk dresscode-jának óhajtván eleget tenni, számtalan módon maszkírozták el magukat, hogy valami olyan földöntúli hangulattal ruházzák fel a Király utcát és környékét, mint a Z kategóriás horrorfilmek legrémisztőbbbb Bolywood-i verziója. A megannyi gonosz bohóc, fekete vámpír és mérges boszorka mellett megjelentek a foszló zombik, és a saját fantázia szülte szörnyek is. Lévén, hogy erre az időszakra esett az iskolai őszi szünet, zsúfolásig teltek a szórakozóhelyek: ki- és elszabadultak a fiatalok a "csütörtök az új szombat" jelige alatt.

A legfélelmetesebb dolog, azonban nem egy szörny alakjában tárult elém az éjszakai tombolás folyamán. A hideg, nem egy ügyes sminktechnika gyártotta szellem képe okán futkosott a hátamon.

Nem.

Miután ismét bevettük a várost és letudtuk a felvezető köröket egy körúti bárban, a baráti csapattal karöltve átsétáltam egy reggaetón buliba, hogy átengedjük magunkat a latin-dallamoknak, hogy azok déli ritmusukkal megtekerjék a kis testünket. Két forró dallam közti "Nem kapok levegőt, olyan melegem van" mondat között pár barátnővel kisétáltunk levegőzni és lehűlni a hely teraszára. Ahogy megállás nélkül nélkül csacsogtunk, a kedvenc klubbom szép embereiből összeverődött tömegből megláttam előlépni egy - női szemmel is - csodaszép, fiatal lányt. A korunk szépségideálját megtestesítő hölgy első ránézésre a 20-as éveinek elejét járhatta.

Vasalt szőke haja magasan lófarokba kötve szigorúan állt a feje búbján. Dús szempillája, tökéletes, fitos orra és alig látszóan orvos-tökéletesítette szája, abszolút összhangban volt a kifinomult stílussal, amit a ruhája képviselt. A mélyen dekoltált fehér felsőn a túlhangsúlyos ékszer tökéletes harmóniában volt az állatprém mellénykével és karján átvetett fekete Chanel lakktáskával, amit hűen keretezett a jól-ismert vörös talpú Louboutin tűsarkú.

Szeretem látni, ahogy a sok lány által "versenytársnak" titulált női egyed, erőlködés nélkül forgatja a férfi fejeket. Szeretem látni, ahogyan az urak képtelenek az ösztöneiket kontrollálni és futtatják végig tekintetüket a hölgy legkiemelkedőbb domborulatain. Még inkább szeretem látni, ahogy a környező lányok arca, késlekedés nélkül sárgul az irigységtől, mert azt gondolom, hogy a maga furcsa módján: ez az igazi dícséret.

Ahogy a mellettem álló barátnőm száján - a lány láttán - kicsúszott a "ribanc" jelző, a másodperc töredéke alatt húzta fel magát a "Nő nőt támogat" énem és a szokásos módon kezdtem el neki magyarázni, hogy "Mucika, nem is ismered! Lehet, hogy egy világi-jófej csaj. Mit kell már megint egyből leszólni valakit, csak mert össze van rakva?" De még a mondandóm közepénél sem tartottam, amikor a törekvést, - hogy a véleményem a klub fülsiketítő zenéjét túlharsogva juttassam célba - megtörte az érzés:

teljes testes libabőr.

A lány mögött ugyanis felbukkant egy második Ő. Majd egy harmadik, egy negyedik és egy ötödik is. A jelen levő pasiknak a látvány maga lehetett az instant orgazmus, nekem viszont egy kisebbfajta sokkot okozott a kép. A helyzet groteszk voltát ugyanis az adta, hogy ezek a lányok - a "klónok" -, nem Halloween miatt viselték ugyanazt a sebész-alkotta orrot, szájat és tömegstílust. Nekik ez a mindennapi, ez a megszokott, ez a normális. A megjelenése alapján "tökéletesnek" titulált lány, egy ezredmásodperc alatt vált tucattá azáltal, hogy volt belőle másik 4 egy négyzetméteren. A krém lányok elhaladta után nem maradt más, mint egy illatfelhő borította, férfi-kreálta nyáltenger, és a kérdés a fejemben: hol halt meg a csodás individuum?

Évek óta foglalkoztat a gondolat, hogy a "tökéletes tökéletlenségeimet" sebészileg korrigáltatom, de most először merült fel a fejemben, hogy nemcsak a tökéletlenségem lesz eltávolítva az orvosi szike által, hanem a karakterem egy darabkája is. Hogy nemcsak egy anyag lesz az ajkamba fecskendezve, hanem egy "új egyén", egy "új identitás" is.

Felmerül a nagy kérdés: tudnék-e Önmagammal békében egy darabkám nélkül élni? Tovább megyek és megcsavarom kicsit a kérdést:  beleférne-e egy másik személyiség (jegye) a testembe?

Isten ments, hogy Halloween kapcsán túlmisztifikáljam a helyzetet, hiszen "mindenki tökéletes", de mindenki úgy változtatja meg a testét, ahogy az neki jólesik, illetve, ahogy a(z Ő, vagy a Sugardaddy-je) pénztárcája bírja, mindazonáltal érdekes időről időre látni a mai lányokat egymásban - maximum szemszín eltérésében - tükröződni. Kétségtelen, hogy a szimmetrikus arc, egy megmunkált, faragott külső a mai világban szép és rendkívül komoly figyelmet kap. Afelől sincs kérdés, hogy heti hét nap, napi 24 órában van az arcunk elé tolva a "tökéletes", az etalon. A kíváncsiságom, pedig abszolút felkelti, hogy vajon a férfiak hogyan élik azt meg, hogy a társadalom futószalagon gyártja nekik a Barbie babákat? A szomorú a történetben pusztán az, hogy a mai lányok - és most nem csak a vidéki kisházban ülő pufók, 15 évesről beszélek, aki csokival a szájában, a telefon képernyőjén keresztül barátkozik és isteníti az Instagram-pipiket és világmárkákat - előtt nem első sorban az a Nő a példakép, aki segít a rászorulóknak. Nem az a nő, aki kemény munkával egy saját céget, vagy brandet felépített. Nem az a nő, aki tanítja a harmadik világbeli kicsiket. Nem az a nő, aki naponta kutatja a rák ellenszerét, vagy egyéb halálos betegségekre gyógymódot keres. A példa nem a mindennapi csatát hősiesen megvívó édesanya a konyhában gyerekkel, családdal. A minta, a példa: az isteni szerepet magára öltő ember-alkotta, többnyire a való életben végtelenségig boldogtalan fiatal lány. Egy sokadik klón, egy sokadik hamis.

4 views0 comments

Recent Posts

See All

Határon