Hagyd Hullani

Félelmetes érzés hallani, ahogy az évek alatt kemény munkával felépített és áttörhetetlennek hitt falad darabokra esik körülötted.

Az, ami tégláról téglára emelkedett minden egyes szakítás és szívtörés után. A pajzs, a fal, a vár, a felhőkig erő torony, ami mint valami törékeny kis tündért a magasban elzárt, ezáltal védve egy másik csalódástól, egy következő ütéstől, egy újabb csontig ható fájdalomtól.

A hely, ami elhitette veled, hogy Isten vagy, hogy legyőzhetetlen vagy. Az ismerős tér, ami miatt lehettél igazán kemény és magabiztos. Látni szétesni és porba hullni a biztos otthont, átélni, hogy védtelen vagy, megélni a teljes kiszolgáltatottságot, szemtől szemben érezni a veszélyt.

Felfogni, hogy elkerülhetetlen sebességgel elemi szinten változol. Az érzéseid, és a helyzetekre adott reakcióid előbb hasonlítanak egy 4 éves kislányéra, vagy egy fűtől betépett tizenévesére, mintsem racionális tudatos felnőttére. A bátorság, hogy mersz hisztis és akaratos lenni, gyerekesen erőt demonstrálni. Figyelni és tapogatni, hogy a másiknak hol vannak a határai, milyen mélyek az érzelmei.

A végtelenségig élvezed, hogy mindig visszajön, hogy melletted van. Lassan ütöd, kegyetlenül formálod és nyíltan teszteled, mert már annyian mentek el, annyian hagytak itt, hogy biztosra akarsz menni, hogy ez – a többivel ellentétben - kibírja a legrosszabbat és bízhatsz benne. Magad ellen játszol, miközben titkon reméled, hogy Blackjack közben 20-at számolva is kér még egy lapot és a végén te nyersz.

Ezzel a győzelemmel, pedig végképp átengeded magad a széthullásnak, mert a váraddal együtt hullsz porba magad is. Ez azonban most mégis más, mert a remény mosolyával zuhansz abban a hitben, hogy ő majd a  a földön stabilan állva elkap téged.

Mi ez, ha nem a naiv bizalom?  

Mi ez, ha nem a botor élet?

Mi ez, ha nem az ostoba szerelem?