Hála Neki

Összevesztünk, évekig nem beszéltünk, majd hívást kaptam, hogy meghalt. 

Megpróbáltam felhívni, de a rögzítő sípolása volt csak, ami igazolta, hogy nincs többé. Ritkán vannak rémáilmaim, de azon kevés alkalmakkor olyan intenzívek a fejemben és a szívemben a képek, hogy egy életre belém égnek. Az egyik ilyen álom az Édesanyám elvesztése volt. 

Az ébredés utáni 30 percet az határozta meg, ahogyan - egy kisgyermeket is tenném - saját magam próbáltam megnyugtatni, megszüntetni a görcsös zokogást és rendíthetetlenül bizonygattam, hogy csak egy buta álom volt. 

Elmondhatatlanul gyűlöltem. 

Az üres, gyenge, tehetetlen érzést, hogy nincs többet és nem hozhatom vissza azt, aki kicsinek betarkargatott, aki mesét mesélt, aki miatt büszkén mondhatom: anyanyelv.

Aki járni tanított, aki újra és újra kezembe adta az evőeszközt, fogkefét, ceruzát és ecsetet, amíg meg nem tanultam helyesen használni. 

Aki, mikor a gyógyszer már nem vitte le a lázam, orvosi utasításra hidegvizes zuhany alá állított, pedig tudom, az én zokogásom mennyivel kegyetlenebb érzés volt neki, mint az én hevült gyerektestemnek a hideg. 

Aki addig gyakorolta velem a verset, amíg országos versenyre nem mentem vele, aki mellettem volt, amikor nem győztem, és aki először segített felállni, amikor magam alá estem.

Aki megtanított illedelmesnek, türelmesnek lenni és figyelni, hogy az apró részletek se merüljenek feledésbe.

Aki látta, ahogyan első, második, harmadik alkalommal fiú miatt sírtam, és aki a helyzetet nem ítélte meg, mert ő is volt már a cipőmben.

Akivel hosszú éveken keresztül annyit veszekedtem - sokszor a semmin -, a végén, pedig túllépve a nézeteltéréseken folytattuk a napi csatákat kisiskolától felnőtt korig.

Vele, akivel megannyi gondolatot megosztottam, és akit éjszaka is mindig felhívhattam, ha gondban voltam. 

Azt az embert, aki által ismertem meg az első Nőt , mind külső formában, mind belső viselkedésben. 

Aki miatt lettem enyhén rendmániás és lettem végtelenségig makacs.

Akinek a fiatal énjét vélik felfedezni a rólam készült képekben és akinek a gesztusai éppen annyira részeim, mint a szemeim színe. 

Az ember, akinek csak annyit mondhatok az értem hozott áldozataiért, hogy:

"Mérhetetlenül hálás vagyok Édesanyám". 

Szerencsés vagyok, mert csak egy rémálom volt. Szerencsés vagyok, mert mellettem van az egyik alkotóelemem. Szerencsés mert ezen a kivételes napon is, - amikor megannyi ember kezében olyan sok 'mamik kedvence' különböző virágot látok - megyek az édesanyámhoz és köszönöm meg neki tiszta szívből, hogy van nekem, és hogy miatta Én is vagyok.