Hálás, mert...

Van az a pillanat, amikor megállsz. Szemlélsz. Magadat és az életedet kívülről. A mai embernek erre nincs ideje és kerete, hogy "ilyen luxust" megengedhessen magának. Valamint, ha megteszi, mi garantálja, hogy tetszik neki az, amit lát? Mi garantálja, hogy hálás lesz azért, amije már megvan? Hogy elégedett azzal, amit eddig kapott, legyen az tárgy, emlék vagy éppen érzés?

Semmi. Ezt vagy érzed ott belül a zsigereidben vagy az élet elhalad melletted. De amikor megállsz, mert valami kizökkent abból a jól begyakorolt rutinból, akkor jössz rá milyen kibaszott szerencsés vagy. Akár csak azért, mert ma reggel is felébredtél, mert ma is volt mit enned, ruhát felvenned, volt egy szeretett tag, akivel beszéltél, akit megöleltél és aki viszont ölelt.

Hálás mert érzel,  pusztán azért mert élsz.

Az általunk kreált rohanásban ez fel sem tűnik. Annyira "apróság", ami nem hoz mást, mint egy pillanatnyi megnyugvást, egy röpke mosolyt. És mi egyszerűen nem vagyunk hajlandóak ezt megengedni magunknak. Az emberi butaság netovábbja.

Te vagy a fontos. Az érzéseid, a pillanatok, amik nem jönnek vissza, amiket nem tudsz rekreálni. Azt várod, hogy "majd" leszel boldog. "Majd ha megvettem ezt, majd ha befejeztem azt, majd ha elutaztam amoda”. Tolod el messzebb és messzebb, mintha annyira természetes lenne, hogy a mostani "beszívott levegő után egy újabbat szívhatsz be".

Ezek mellett minden áldott alkalommal változik a szemléleted. Mi garantálja, hogy ami most boldoggá tesz, az egy év múlva is azzá fog? Hiszen kijelölöd a célt, azt a hőn áhított elérnivalót, de lehet, hogy mire odajutsz már nem is tölt el annyi örömmel.

Légy te a prioritás. Nem azt mondom, hogy légy önző és bánts másokat. Azt mondom, hogy amíg itt vagy ebben az ESÉLYben, addig adj meg magadnak minden pozitívat. Itt és most. Hogyha majd eljön az a sokat mondogatott pillanat, mikor majd számot kell adnod, akkor tudd és érezd, hogy mindent megtettél, hogy teljes legyen ez az Élet.