Search
  • Diatalk

Feltűzve

Ahhoz képest, hogy mennyire alulsminkeltnek és enerváltnak éreztem magam egész nap, az utcán számtalan ember bámult meg. A furcsa csak az volt, hogy az engem szemügyre vételező nők száma is irreálisan magasra rúgott, mire eljutott a tudatomig, hogy nem a belső istennőm végtelenül megkapó kisugárzása ragadja meg a kis bamba tekintetüket, hanem a reggel büszkén ruhámra aggatott kiegészítőm. 

A bevásárlás végén a jelenséget már verbális jelzések is megtalálták, amikor a kasszában ülő negyvenes hölgy meglepődöttséggel vegyes mosollyal közölte: “Látom készül az ünnepre, hogy kiteszi a kokárdát!”

A másodperc töredékére lefagytam, és míg sikerült egy végtelenül értetlen köszönömöt kisajtolni magamból, azon gondolkoztam, én tettem-e rosszul, hogy már 13-án kitettem annak az ünnepnek a jelképét, amelyet majd csak 15-én ünnepelünk. A következő percekben az aluljáró másvilágán is megmozgattam a fantáziáját egy csapat, délután fél 2-kor állva sörözgető férfinak. A beszélgetés rendkívül gyorsan és állati harsányan pörgött le, és a hangadó pali mondata után, - miszerint “Magyar vagyok, annak is érzem magamat, de nem teszem ki, há’mer’ nincsen nekem kokárdám”- nevetésbe fulladt. Eszembe nem jutott volna feltételezni, hogy a háromszáz forintos sör helyett egy százötven forintos - inkább eszmei értékű - díszt vásárol, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy az elmúlt huszonöt perc picit sem zsibbasztott le, vagy gondolkodtatott el.

Mármint tényleg ennyire ciki MAGYARnak lenni? 

Én nem azért viselem, mert anno annyira jól sikerült az általános iskolában kondicionálás és végül berögzült a viselkedés, vagy mert éppen ilyenkor felerősödne bennem a késztetés, hogy valami színesebbre csereljem a nagyitól kapott brosst a kabátomon;  egyszerűen számomra az, hogy magyar vagyok az bizony azt is jelenti, hogy felcsapom a kokárdát. 

Amikor azt mondom, hogy szerelmes vagyok a városba és szeretem a hazámat, az nekem több mint valami trendi, vagy instagrammy megnyilvánulás.

Mindezek mellett nem vagyok véresszájú lokálpatrióta és mindenféle szélsőséges nézet nélkül hajtom le a fejem a párnámra. A kedvenc könyvem írója magyar, a kedvenc versem költője is magyar és merem állítani, hogy Radnóti Nem tudhatom... művében az “Itthon vagyok” bizony az a mondat, amit leginkább átérzek.Nekem ez messze esik a politikától, messze attól hogy oldalt akarjak foglalni.

Nekem ez a nemzetemhez tartozás.

Mert itthon vagyok és büszke vagyok. Büszke arra, hogy magyar vagyok, büszke arra, hogy egy csodás néphez tartozom és büszke arra is, hogy egy ilyen aprósággal valamilyen formában példát mutatok.

14 views0 comments

Recent Posts

See All

Határon