Eljegyezve...magammal

Itt vagyok 24 évesen ’rendes’, komoly kapcsolat nélkül...

Évek óta nem látok mást, mint embereket „felhőt kergetni” (értsd: nem hozzávaló embert próbálni meg/visszahódítani), vagy megalkudva egy boldogtalan, esetenként egy végtelenségig toxikus kapcsolatban élni.

Van egy kedves barátnőm, aki messze földön híres a „független, erős nő” habitusáról. Ő az, aki olyan komoly magabiztossággal rendelkezett az elmúlt években, hogy gyakran elfogott az irigység, de méginkább a motiváció, hogy mindig van hova jutnom az önszeretet fejlesztésében. Az a lány, akinél csak akkor jöttem rá, hogy mennyire ’emberi és törékeny’, amikor előjött nála a szerelem témakör. A lány, aki stabil szobornak tűnt mindig is, akire felnéztem, amiért „ledönthetetlen”, majd megtörtént…

Láttam, ahogy megtalálta a „hozzávalót”, majd a srác három hónap után kidobta. A kapcsolatuk alatt többnyire a lány látogatta a vidéken élő fiút, azt az embert, aki elképesztően rövid idő alatt vált erős támasztékká a lány életében azzal, hogy megadta neki a figyelmet napi szinten üzenetekben, és hétvégente a sexet, az italokat és  programokat. Azonban abban a percben, hogy a srác kiállt a támasz pozícióból, a leányzó nagyon komolyan megzuhant.

Hosszú hetekig vártam, hogy összeszedje a darabkáit és megtalálja a saját, magabiztos énjéhez vezető utat. Amikor rájöttem, hogy ez nem fog megtörténni külső bátorítás nélkül, leültettem a lányt és közösen leírtuk az életében jelen levő problémákat és a hozzájuk tartozó célokat azok gyors megoldása érdekében. Azzal a lendülettel én is végigmentem a saját kis világomon és komoly fejtörést okozott, hogy mi az oka, hogy egy korábbi – alapvetően életképtelen – kapcsolatomhoz görcsösen kötöttem magam érzelmileg. Próbáltam felidézni, mit adott az az ember, hogyan éreztem magam mellette és mit társítottam ahhoz az időszakhoz.

Rájöttem, hogy a jelenléte és életvitele a végtelenségig motivált. Szeretetként, mitöbb szerelemként definiáltam azt, ahogy a lelkem mélyéig triggerelte a személyiségem egyik alapvető boldogságforrását: hogy halmozom a célokat. A felismerést egy erős döbbenet követte, majd néhány nap alatt egy boldog, felszabadító érzés. Az érzés, a célom, hogy megváltozzak. Változni magamért, hogy ne mástól várjam a pozitív érzést és, hogy ne legyek neki és az emléknek kiszolgáltatva érzelmileg.

Pár hét elegendő volt arra, hogy mind lélekben, mind fejben azzá az emberré váljak, aki engem a legjobban szeret és leginkább motivál.

Ez az átalakulás, valamint az a szerencsés helyzet, hogy sosem kellett férfitől koldulnom a szeretetet, mert megkaptam egyrészt magamtól, másrészt az első számú férfitől (az édesapám) segített eljutnom a mostani állapothoz: mélységesen unom a mai trendet.

Mi van, ha a kokettálunk szócska a randizás/járás/kapcsolatban levés helyett már kevés? Ha szimplán meguntam a nem címkézünk hozzáállást? Azt, hogy sok pasi akarja boldoggá tenni a testem, de mi lenne, ha a boldoggá tétel kiterjedne a lelkemre/és vagy a szellememre is? Mi van ha nem várom el, hogy non-stop furikázzon, hogy elhalmozzon sok földi jóval, viszont cserébe komoly elvárásai legyenek? Mi van, ha túl hamar kiszúrom, hogy amit mond, az a közelében sincs, nemhogy harmonizál azzal, amit tesz? Mi van, ha nem elég, hogy írogat, amikor éppen van „feles pár perce”? Ha szeretném, hogy a telefonhívás természetes legyen? Mi van, ha unom, hogy el kell magyaráznom, hogy egy kedves selfie, amin mosolyog, sokkal jobban megmozgat, mint egy kép, amin „elfelejtett felöltözni”?

Mi van, ha Én, az Igényeim és az Elvárásaim kéz a kézben felnőttünk?

Itt vagyok 24 évesen ’rendes’, komoly kapcsolat nélkül, de mi van ha azt mondom, Elégedett és Boldog Vagyok? Azt, hogy nálam az egyedüllét: az ’Építő Magány’. Azt, hogy szeretek a saját társaságomban lenni. Azt, hogy megveszem magamnak a virágot, csokit, könyvet és ékszert, hogy megadom magamnak a hőn vágyott figyelmességet. Azt, hogy bókolok magamnak és leülök magammal az érzéseimet és napi történéseket átbeszélni.

Mi van, ha ezzel a saját magammal kötött holtoMiglan-holtoMiglan házasságomban kiöltem minden szükségét a másikra támaszkodásnak, annak, hogy kierőszakoljam a másik fél szeretetét és figyelmét?

Mert ez a jelenség az, amit érzek. Nem érzem szükségét, hogy kergessem őket, mert azt érzem "a felhők felett járok". Megalkuszom a magammal való kapcsolatomban, de ezt semmiképpen nem adom lejjebb másért. Nem adhatom, mert Én vagyok és leszek az egyetlen ember, akivel életem végéig minden egyes éjszaka lefekszem majd egy ágyba aludni. És furcsa módon mindezek tudatában vagyok így is végtelenségig bizakodó. Bízom abban, hogy egyszer egy olyan ember lép az életembe, akit ez a gondolkodás, magabiztosság és önszeretet nem elriaszt, hanem vonz és partner tud lenni benne.