Doboz a falban

2019. április 9.

Ültem csendben és néztem a családom. Könnyes szemmel bámultak maguk elé, ahogy várták a kezdést, ami ma a végső búcsút jelentette. A déli nap éppolyan erőlködve sütött be a templom díszes ablakain, ahogyan mi a könnyeinket próbáltuk visszatartani. Ahogy a szomorú arcokat pásztáztam megállapítottam, mennyire gyűlölöm a szeretteimet feketében látni, és hogy egyszer az én temetésemre az „enyéim” majd csak azért is fehérben kell jöjjenek, hogyha én nézek majd le rájuk, legalább a színeken azt lássam, amivel ma az én szívem tele volt: örömmel.

Elveszíteni valakit nem könnyű. Nem is kell annak lennie. Azt azonban én döntöm el, hogy arra gondolok, hogy most nincs itt mellettünk és hiányzik, vagy arra, hogy eddig itt volt és mit adott az életünkhöz. Az elmúlás után nem vagy több, mint emlék mások fejében. Én azokra a percekre szeretnék emlékezni, amik boldogsággal töltöttek el. Arra, hogy együtt töltöttük az ünnepeket, a vasárnapi ebédeket, a terepasztalozós délutánokat. Az én lelkem ezek miatt volt ma is nyugodt és boldog.

Miközben hallgattuk a papot és (birka) nyáj módjára követtük az utasításokat és imákat arra gondoltam, mi többet kívánhat valaki, mint hogy ilyen sokan akarjanak tőle elköszönni. A párja, a gyermeke, az unokái, a barátai. Senki nem kényszerből, nem kötelességből, hanem mert valamit adott, valahol számított neki ez az ember. Akkor is nyugalomba kísérni, ha nem közvetlenül nekünk adott, hanem azoknak, akiket szeretünk. Holtában is, így is mindezért szeretni és becsülni.

A mise szépségét megtörte a papi gondolat, miszerint közösen kell imádkoznunk, hogy az Úr megbocsássa Neki bűneit és beengedje Őt házába. Kicsit megrökönyödtem, kicsit elmerengtem. Az én fejemben sokféle hitrendszer különböző eleme békében megfér egymás mellett, de egy pillanatig nem merült fel bennem olyan, hogy egy szerettem nem a legjobb helyre kerül. Imádkozni azért, hogy azokat a tetteket, amiket valaki emberségből elkövetett, a Legfelsőbb energia ne torolja meg. Nem ismerek embert, aki valamilyen formában ne követett volna el olyat, amely bűnnek számít. Bűnök és hibák nélkül hiszem, hogy nem tanulhatunk, nem fejlődhetünk, azok nélkül nem tudunk különbséget tenni jó és rossz között. Végtére is emberek vagyunk. Ember volt Ő is, amit jól tükrözött az utolsó időszak. Az elmúlt hetekben a kórházlátogatás során a rokonok mind elengedték a régi vitákat, a fájdalmakat. Lezajlottak a beszélgetések, ahol megtörténtek a bocsátkérések. Megtanulta mindenki elfogadni és felfogni, hogy ez Vele eddig tartott.

Sokszor feküdtem le ezekben a napokban a kérdéssel, hogy miért kell kórház a bocsánatkéréshez, és miért kell meghalni a megbocsátáshoz.

Lehetne ezt szépen, békében, kedvesen is csinálni. Többet figyelni a jóra és kevesebb figyelmet fordítani a nehézségekre, a vitákra… de már ki is zökkentett a gondolatból, ahogyan a pap szenteltvízzel lefröcskölte a templom közepén álló dobozt, amit sűrűn öleltek lábnál a virágok. Már álltunk is fel mind, követve az embereket, hogy körbeálljuk, és nézzük, ahogyan beteszik a sírba. Ahogyan ott álltam egy csodaszép szál fehér rózsával a kezemben, valahogy egészen groteszk volt a kép előttem. A pap lentről imádkozott, a segédek, pedig megtermett piros-fekete csavarhúzóval tették fel a kicsi sírkövet a sírhelyre, amely egy olyan szekrényrendszerbe volt ékelve, amiről egy bútorbolt jutott eszembe. Akkor és ott eltört a mécses. Az nem az az ember, aki nevetett, az nem az az ember, aki érzett és szeretett. Az egy doboz por. Egy doboz por a falban.

Percekkel később, pedig már a Körúton állok, várva a zöld jelzést a gyalogátkelőnél, és a tömeggel együtt indulok, miközben látom őket rohanni, munkába hajtani, hallom őket a telefonban üvölteni, miszerint „csak 5 percet késem a megbeszélésről”...

Nem kell tudniuk mindazt, amit most érzek, ami engem sem fog már pár nap múlva lassítani, amikor majd múlik az érzés intenzitása és ismét elkap a gépszíj. Most még azonban tisztán érzem: jelentéktelen ilyenkor az évek alatt üldözött pénz, a felejthető siker, az elnyomó egó, a túltolt erőszak, a haszontalan harcok, a hisztik és pofavágások. Ezek semmit nem számítanak, mert a nap végén nem leszünk más, mint egy doboz por a falban.

Kapaszkodom tehát az emlékekbe és törekszem majd úgy életben tartani azt, aki már nincs velem, hogy beszélek róla a szeretteimmel. A közösen megélt jó dolgokról és élményekről, miközben figyelek, hogy amíg itt vagyok szépen, békében, kedvesen éljek, hogy egyszer majd sok-sok év múlva ti mind fehérben gyertek.