Search
  • Diatalk

Csúf Igazság

Updated: Apr 10, 2020

A héten lehetőségem volt egy klubban megosztani a történetem egy maréknyi barátságos idegennel. Nem állt szándékomban a múlt eseményeit ilyen részletességgel felfedni előttük, de a helyzet, és a kialakult hangulat egy furcsa ölelésben ezt tőlem megkövetelte. Folytak a percek, bennem az érzések, belőlem a szavak és aztán a jelenlévőkből a könnyek. A hangulat feszült volt és a katarzis epicentruma, a forrás: ÉN voltam. Beszélni a mélyen titkolt depresszióról, a felpuffadt arcról és az öngyilkosság feltörő gondolatáról ismét megkövetelte, hogy egy új ember legyek: Én, a nyitott könyv. Fogadjátok szeretettel a féltett gondolatot, a mai nap témáját: a csúf igazságot. Az a hiú kis lény, az a fiatal kis Nő, aki hol végtelenül szerelmes volt az arcába, hol, pedig utálta azt az erős arccsontozatot, azt a hosszúkás orrot, azokat  a vékony ajkakat, és azt az erős állkapcsot, esetlenül, keservesen zokogva, temérdek könnyével próbálta elmosni a képet ami a tükörben őt, vagy valami hasonló lényét mutatta. Vágyta, remélte, és fohászkodva kívánta, hogy visszakapja azt, ami elveszettnek tűnt. Hiányolta a Nőt, akivel annó azonosult, az embert, aki Neki a világa volt. Remélte, hogy az a valaki, aki csak halványan emlékeztetett korábbi vonásaira hirtelen átalakul. Valaki, aki puha volt nagy és idegen. Minden reggel ugyanúgy kezdődött: Zokogással. Küzdve az előző éjszaka álomképeivel, amik a régit, a vágyottat, a “valóságos korábbi arcot” mutatták. Aztán indult a rutin. Alapozó minden mennyiségben... még egy réteg, még egy réteg, hátha el tudom temetni a képet. Fejben szüntelenül mantrázva a végtelenségig ismételt gondolatot, hogy az arc vékonyabb minden egyes érintéssel. A cél nem más, mint próbálni átverni az elmét, hiszen mit árthat egy kis képzelgés, egy kis őrület, ha jobb a lélek tőle? A gondolat végén, pedig még egy réteg spirál és zárásként a rúzs... még egy réteg, még egy réteg, hátha el tudom temetni a képet. Indulás az iskolába, a való világba, ahol a felszínesség finoman összeolvad a szmogos hideg levegővel. Indulás a a védelmet nyújtó falakon kívülre, páncél híján penész-zöld orvosi maszkban, mert az egyetemen is jobb, ha kinéznek, mintha elsétálnak mellettünk a “barátok” mert nem ismernek fel.

Kocsiból ki, ajtón be, rövidebbik útvonalon emberektől messze sietős léptekkel lépcsőn fel, tudatosan a terem hátsó sarkába, mintha nem is Én lennék, mintha nem is lennék. Evésről előttük szó nincs, nehogy a sokat rejtő maszkot le kelljen venni. Óra alatt fárad a szem, a maszk alatt fogy a levegő, billen a fej, mert nehéz a légzés. Óra után kabát fel, kocsiba be, irány haza aludni. Este bejelentkezni a családnak, rutinosan mosolyogva hazudni, hogy “jól vagyok”. Megtartani a gondolatot, hogy “jól vagyok”, mert élek tehát “jól vagyok”, mert lélegzem, tehát “jól vagyok” akkor is ha nem vagyok. Idegőrlő, erőt próbáló, gyűlölt minden pillanat. A kérdésre, hogy meddig még egy állandó és gyenge válasz: “türelem”. Nem akartam az lenni. Nem akartam olyan sem lenni, de nem volt már értelme már a miértet sem keresni, hiszen válasz arra sosem jött sem embertől, sem Istentől. Elfogadás. Próbálkozás. Ez voltam én. Megtört. Gyenge. Halovány. Nem magabiztos, nem szép, nem Nő, de mégcsak nem is igazán ember. A mélypont után, ahol ez a lény belehalt a fájdalomba, kétségbe és tologatott nyomorba, megszületett az elhatározás: az a Nő leszek, aki mindig is lenni akartam, és még annál is több: én leszek az, aki legyőzi a halált, aki legyőzi az autoimmunt, az, aki feláll. Én leszek az erős, az egészséges, aki sugározza a szépet és a jót, mert én leszek a Példa. Elengedni azt az érzést, ami a rutint áztatta. Helyettesíteni a berögzült gondolatot a reménnyel. Hinni, hogy megcsinálom, mert megcsinálom! Meg-csi-ná-lom! Utólag könnyű okosnak lenni. Utólag könnyű elismerni, amit akkor meg kellett tanulni: alázat, türelem, és hogy a boldogságot tudni kell meglátni az élet apróságaiban akkor is, ha magamban éppen nem látom, nem érzem. Szeretni és erőt gyűjteni abból, ami rajtam kívül áll, addig, amíg tanulom szeretni azt, aki Én vagyok. Mert mindig van egy új alkalom egy gyenge kis mosolyra. Mert mindig van egy új ok előretörni és tenni. Mert mindig van egy új cél újrakezdeni. Mert millió ok van élni.


13 views0 comments

Recent Posts

See All

Határon