Search
  • Diatalk

Covid-19: +

Úgy nőttem fel, hogy az ember egészségügyi állapota egy olyan diszkréten kezelendő infó, amiről nem szokás beszélni. Te sem mondod el, hogy mi bajod, és ha szóba hozza a sajátját a másik, akkor nem kérdezel rá, csak finoman jelzed felé az esetleges együttérzésed és tereled a témát. Én is többször megbántam anno, hogy az autoimmunomat megosztottam, mert habár a célom az volt, hogy gyógyuljak azáltal, hogy kiírom, és mit adj’ Isten esetleg még segítsek is vele annak, aki hasonló helyzetbe kerül, az eredmény az lett, hogy a fejemhez vágták, hogy ez az én „megtartandó szenvedéstörténetem”.


Talán hasonló gondolatok miatt tartják sokan mások is magukban az egészségügyi helyzetüket, és feltehetően éppen emiatt nem sok helyen láttam olyan embertől kiírást, aki valamilyen alapállapottal - esetleg autoimmun betegséggel - éli a mindennapjait és beszélne arról, hogy már átesett a koronavírus-járványon. Egy olyan anyagot korábban végtelenül hasznosnak találtam volna, amiben a sok negatív és félelmet keltő hír közepén valaki, aki a veszélyeztetett csoport tagja, full őszintén nyilatkozik, mi több, kicsit talán megnyugtat azzal, hogy elmondja, hogy ő hogyan élte meg a vírus lefolyását.


Úgyhogy, itt vagyok én.


A COVID-„élményeim” persze messze nem jelentenek alapot sem tanulmányhoz, sem egy kiterjedt cikkhez, és abszolút nem is cél, de alább – a kockázati csoportos barátaim szerint megnyugtató személyes tapasztalásaim – a kontroll alatt tartott TTP autoimmun + Covid-19 témában – elsősorban azok számára, akiknek saját alapbetegségeik okán komoly aggodalmaik vannak a járványt illetően.


Egy kedves cukorbeteg barátommal beszélgettem egy cirka 2 hónapja arról, hogy az autoimmun betegekre milyen hatással lehet a koronavírussal történő megfertőződés. A diskurálást átitatta annak a kérdésnek a boncolgatása, hogy mi lesz, ha egyszer mi - alapbetegséggel élők - is „rossz kilincset fogunk meg”, és nem vagyunk kellőképpen erősek, hogy fennakadások nélkül letoljuk a megbetegedést.


Részben emiatt, részben a majdnem egy éve tartó média-para okán, nulladik perctől sokkal rosszabb állapotokra számítottam, mint, amit megéltem. Szeretném már itt leszögezni, hogy nem volt sem kellemes, sem vicces az elmúlt 4,5 hét, de ismét erősen azt éreztem, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem, mert nem jutottam el sem kórházig, sem lélegeztetőgépig.


A kezdeti sokk, persze nem maradt el: gyomorgörcsig feszkóztam magam a rosszabbnál rosszabb gondolataimmal, lehetséges kimenetelekkel, és azt kell, hogy mondjam, hogy kellett is az ebből adódó gyomorfájdalom, mert az volt az, ami azonnal kimozdított a negatív spirálból, és egy körben a korábbi betegségből már jól ismert - enyhén agresszív - túlélési módba kapcsolta a mentalitásomat. Ez nem jelentett mást, minthogy nem voltam hajlandó beengedni sem stresszt, sem negatív elgondolásokat a fejembe, és a fókuszomat a gyógyulásra irányítottam, emellett, pedig további szigorításokat eszközöltem az étrendemben, és annyit feküdtem, amennyi csak lehetséges volt.


Ez utóbbi gyakran nem saját döntés volt, mert voltak olyan napok, amikor fizikailag képtelennek éreztem magam arra, hogy összeszedjek elegendő erőt ahhoz, hogy felüljek enni, és ha már az evésnél tartunk, akkor el kell mondjam, hogy a szaglás és ízérzékelés elvesztése számomra az egyik legundokabb dolog volt az egészben, hiszen kevés olyan embert ismerek, aki olyan elvetemült élvezettel tud főzni és enni, mint jómagam. Nem csoda hát, ha hamar „unalmas” lett az evés, de ügyeltem rá, hogy mindig legyen bennem „anyag a gyógyuláshoz”. Szigorúan alkalmaztam az All-free-Diana (glutén-/laktóz-/cukor-/koffein-/alkoholmentes) – sokak szerint „elmebeteg” - étrendet, kivonva minden károsat, annak érdekében, hogy ne bombázzam, olyan dolgokkal a testem, amikre annak nincs szüksége, főleg akkor, amikor az energiát az egészségtelen ételek emésztése helyett a gyógyulásra fordíthatná.


A konstans fejfájás nem volt buli, de egyszer volt csak olyan érzésem, hogy szétrobban a fejem, úgyhogy egész idő alatt nem kellett fájdalomcsillapító sem erre, sem a különböző helyeken jelentkező izomfájdalmakra. Nálam hőemelkedés sem volt jellemző, ahogyan esetemben komolyabb köhögés sem jelentkezett, ellenben a szúró fájdalom mellkasban, és a megnehezedett levegővétel állandósultak. Ami szintén kellemetlen volt, hogy olyan érzésem lett a 8-9. nap magasságában, hogy kiszakad az arcüregem és egy laza mozdulattal viszi magával homloküregem is.


Amit kevés helyről hallok, az a hullámzás, ami az ember állapotában érzékelhető. Egyik reggel már-már egészen jól voltam, ugyanaznap estére, viszont 2x rosszabbul lettem, mint az azt megelőző 3 napban összesen. Ez idővel nem egy napon, hanem egy héten belül változott, tehát ha a hét elején már erősebb voltam, akkor a hét vége felé lettem brutál-gyenge.


Egy kardiológiát mindenképpen be fogok iktatni a következő időszakban (és ezt mindenkinek javasolnám, aki hasonlót tapasztal), mert az olyan „komoly” fizikai aktivitásoktól, mint bepakolás a mosógépbe, rántotta készítés stb. percek alatt lefáradtam, és hol ettől, hol szimplán nyugalmi helyzetben olyan heves szívdobogás tört rám, hogy – aztán esélyes, hogy inkább az ez okozta pániktól - ájulás közeli állapotban találtam magam.

Habár most sem teljesen tökéletesen, de majdnem 5 hét után most mondhatom azt, hogy rendben vagyok, rendben vagyunk, és mindamellett, hogy az egész kellemetlen volt – messze nem volt olyan durva, mint amit vártam, és amennyire rettegtem tőle.


Az egészen biztos, hogy a szeretet, támogatás, orvosi segítség, a nagyik főztje, a csodaaranyos üzenetek és telefonhívások mind megerősítették és felgyorsították a gyógyulást, és szeretném jelezni, hogy ez a rövid összefoglaló természetesen nem azt jelenti, hogy nem kell nagyon vigyázni - mert igenis kell. Kell, hogy odafigyeljünk magunkra, a szeretteinkre és embertársainkra, viszont végtelenül felesleges, hogy konstans stresszben élje az életét az, aki (még) nem kapta el, ha van alapbetegsége, ha nincs.


Függetlenül attól, hogy az egészségügyi állapot, megosztható infó, vagy sem, azt hiszem, hogy sokkal nagyobb figyelmet érdemelne, hogy hogy a bánatba lehet az, hogy - Covid-helyzettől függetlenül - akárhova nézek, mindenkinek van valami egészségügyi nyavalyája, és ezt mégis „tök normális” állapotnak gondoljuk. A betegségeket is fejben furcsán alacsonyabb és magasabb szintre emeljük annak tükrében, hogy melyiknek nagyobb a halálozási aránya, vagy csúnyább kimenetele; és talán pont azt elkerülendő, hogy a többi embernél beleessünk egy kategóriába, és sajnálattal kezeljenek minket, magát az infót, hogy valami gond van velünk, privát dologként kezeljük, befordulunk, és azt hisszük egyedül vagyunk vele.


A mostani Covid-para ebből a szempontból egész más tészta. Mindenki ezt harsogja, és nem néztem ugyan, de tuti van már Facebookon egy maréknyi Post-Covid közösség, ahol folyik a betegségről, és az abból való kilábalásról a diskurzus; az elvesztettek kapcsán az érzelmi cunami; na meg a témákat rendszeresen felváltó, politikai vezetést-fikázó/pártoló - semmibe vezető - komment-háború.


A COVID-ról beszélünk minden létező kontextusban, leghevesebben leginkább úgy, hogy ki az „ellenség”: a vírus-hívő, vagy az azt tagadó; arról viszont, hogy mennyi alapbetegség van, arról továbbra is megy a hallgatás. Pedig ha valamikor, akkor most kiemelten fontos látni, hogy a COVID-dal fertőzöttek állapota - állítólag - erősen függ számos tényezőtől, köztük attól is, hogy milyen lappangó, vagy ismert problémáik vannak, milyen az életvitelük, az általános diétájuk, sportolnak-e, stb.


Egy jól kialakított, egészséges étrend, a rendszeres edzés, az elegendő alvás, és a minimálisra csökkentett stressz elengedhetetlen része kellene legyen az életünknek, mert ha változtatás nélkül folytatjuk a jelenlegi tudatlan-mókuskerekes-rohanást, akkor biztosra veszem, hogy lesz, amitől az embereknek – egyéni szinten - jobban kell majd tartania, mint a mostani Covid-19.




207 views0 comments

Recent Posts

See All

Határon