Budapest Tetris

Türelmesen vártam. Szótlanul néztem, és mint valami naiv kisgyerek kerestem a változást. Vágytam a boldogságot felfedezni a másikakon. Kutattam a hozzám hasonlót, akit nem a földet pásztázza menetelés közben, hanem mosolyog a tiszta kék égboltra, a ragyogó napsütésre, a város látványára, arra, ahogy a villamos átfolyik a 2 szárazföldet elválasztó Duna fölött.

Heteken át figyeltem, ahogyan minden áldott reggel ugyanazzal a boldogtalan arckifejezéssel csurognak az emberek munkába. Boldogtalan emberek százai minden egyes nap. Nekik ez a nap első csatája, ahol nem létezik ius in bello , ahol nem számít az udvariasság, ahol a tény, hogy nő vagy, semmit nem jelent, hiszen a megannyi „férfi” célja, hogy előtted jusson fel a járműre.

Az a tökéletesen egybefüggő sorfal - amelybe olyan aprólékos pontossággal állnak be, a busz, metró, vagy villamos ajtaja előtt - idézi az „álljunk össze mint 2 kicsi lego” mondatot, mint valami emberi Tetris játék elevenedik meg, és ahol az egyetlen megkülönböztető jelzésem nekem - mint valami szürkeségtől harsányan elütő kis kockának - a mosolyom, amire a legtöbb ember közömbös, mások irigyek, megint mások, pedig értetlenül nézik, mielőtt visszafordulnak az elszigetelt érdektelenségükbe.

A kora reggeli munkába menetelek Budapesten olyan arcokat engednek mutatni, ami a harcosok csatába induló jelenetére emlékeztetnek. Magukba mélyedve készülnek fel lelkileg a legrosszabbra. Én pedig állok a tömeg közepén feltöltve az előttem álló új napra. Túl a hajnali futáson, kezemben a kávéval, várva, hogy megtalálom a megannyi pillanat között azokat, amikre egyszer visszagondolva tele lesz a szívem boldogsággal, hogy a napjaimat megéltem és éltem. Gyermeki tisztasággal szeretném hinni, hogy nem a Trónok Harca közege az, ahol az emberek mellettem élnek, hogy az élet nem a sötét 21. század, pedig őket nézve igenis az.

Türelmesen vártam. Szótlanul néztem, és mint valami naiv kisgyerek kerestem a változást. Eljutottunk a sokak által mélyen gyalázott hétfőtől a várva-várt péntekig, és még mindig semmi. Én sem érzem a bűvöletet az év 365 napján keresztül, de már csak sportból is mosolyogva járok be reggel dolgozni. Átengedem a helyem a terhesnek és az idősnek, tisztán és érthetően köszönöm meg, ha véletlenül eszébe jut maga elé engedni és boldogan mosolygok arra, aki tükrözi a színeket. El lehet indulni savanyúan, kedvetlenül, undok és haragos érzésekkel, vagy meg lehet próbálni egy kicsit élvezni. Az elmúlt reggeli perceket sem kapod már vissza soha. Ezért add meg magadnak a lehetőséget, hogy élvezd és ragaszd rá a másikra a jókedvet, ragaszd rá a másikra a színt.

Holnap te is kipróbálod?