Bizalmasomnak, köszönettel.

A blogoláshoz visszatérni nem egy ilyen témával szerettem volna, na de az élet…

Az élet nem igazságos.

Ezt mi sem példázza jobban, mint az én Mormor-om (anyai nagymamám), Ildikó élete.

Sokan nem tudják, de miután a családjától mindenüket elvették, nagy szegénységben éltek, amiből neki egyfajta kiutat jelentett, hogy 14 évesen Herendre került porcelánfestőnek. Az a csodaszép Victoria-mintás tányér, ami egyre nagyobb ritkaság, és ami talán a te vitrined egyik ékköve is, az lehet, hogy éppen az ő keze munkája által született. Nehéz sors, még nehezebb döntések és kompromisszumok sora kísérte az életét. Két kisgyerekkel az oldalán özvegyült meg, és számos komoly betegséggel kellett élete során megküzdenie.

Mindennek a sok keserűségnek az ellenére, a legjóságosabb ember volt, akit ismertem. Ahogyan senki, úgy ő sem volt tökéletes, de a legjobb tudása szerint élte az életét, amiben ő egy igazi túlélő, egy igazi hős volt. Olyan valaki, akiről talán nem is feltételeznéd, hogy micsoda erő lakozik benne, hogy napot nap után végigcsináljon, és mégis…

Olyan valaki, akinek a munka miatt hajnal 4-kor át kellett szelnie a várost, viszont nekünk nem az ehhez köthető fáradozásról mesélt, hanem arról, hogy milyen hálás, hogy ezt a csoda Budapestet neki minden évszakban volt lehetősége ébredni látni.

A történetei, az átbeszélgetett, csacsogós, nevetgélős délutánok, amikor a szoba napban fürdött, mi pedig meghitt nagymama-unokája szeretetben: felbecsülhetetlenek. A nagy korkülönbség ellenére, az egyik legjobb barátom, bizalmasom, támaszom, Anyánk mellett és helyett Anyánk volt, akivel a kapcsolatunk a folyamatos, előítéletmentes, őszinte és mély beszélgetéseken, valamint a feltétel nélküli szereteten alapult.

Az élet bizony nem igazságos. Tőle viszont nem is azt tanultam meg, hogy ebben a nagyvilágban igazságot keressek, hanem azokat az igazán jó pillanatokat és az olyan boldogságcseppeket, amiket egyszer majd a saját unokáimnak mesélhetek, vagy neki, amikor újra találkozunk.