Apja lánya
Kislány koromban Édesapámon keresztül láttam az „óriási” üzletemberek világát. Aki akkor egy-egy rendezvényen nő volt, az vagy valamelyik úriember feleségeként, titkárnőként, vagy hostessként volt jelen. Az ismerősök azzal üdvözöltek/mutatkoztak be, hogy lépten-nyomon csatolták a következő mondatokat: „Nézd már, kész Nő és biztos apja-karakter. A kis-Krisán. Biztos olyan lesz, mint az apja.”
Akkoriban tudat alatt ez mélyen belém égett és gyerekként azon gondolkoztam, vajon lehetek-e egyszer én is olyan, mint az apám.
Ezért próbáltam már tizenévesen keményebb lenni. Mert gyerekfejjel így ítéltem meg az üzletembert: kemény és erős. De a környezetem és a barátaim rövid idő alatt érzékelték és szóvá tették a változást. Azt mondták: „Dina, ne legyél ennyire terepjáró, aki mindenen át akar menni”.
Időbe telt, mire rájöttem, hogy én, aki hasonló szerettem volna lenni a sikeres férfihoz egy olyan szerepet vettem fel, olyan jellemtorzuláson mentem át, amivel veszélyeztettem, hogy elvesztem azt, hogy (és amiért) Nő vagyok. A legnagyobb ajándékot, (- és fegyvert -) amivel az Úr megajándékozott. Tettem mindezt azért, mert abban a hitben éltem, hogy ezt várja el tőlem a környezetem, aminek szüntelenül meg akartam felelni.
Az apám által kitűzött célok és az állandóan feljebb és feljebb tolt léc egyre nagyobb nyomást és görcsöt okozott, amiatt hogy hova ’kellene’ eljutom, hogy nekem milyen szintet kellene megugranom. Szüntelenül bántottam magam figyelmen kívül hagyva három kardinális pontot. Az egyik, hogy az apámnak velem szemben van 28 év előnye. Inkorrekt – vagy legalábbis torz – magammal szemben az elvárás, hogy már most annyi mindent tudjak, mint ma Ő.
A másik, hogy – habár az apám neve is én vagyok – Én nem vagyok az apám. Egész más lényű, már-már túltoltan érzelmes és empatikus alapvonallal megáldott emancipunci vagyok. Tagadhatatlan, hogy a személyiségem komoly hányadát az tőle örökölt és eltanult elemek teszik ki. Tükrözöm az apám, de fontos: nekem nem kell olyannak lennem, mint Ő. Saját magam boldogságában kell kiteljesednem. Hogy én ezt Afrikában találom meg gyermekek segítésében, vagy Ausztráliában surf oktatással, az is kizárólag rajtam áll. Mert a saját boldogságomért én vagyok felelős.
A harmadik, pedig a következő: mindezidáig rosszul közelítettem meg az Ő sikereit. Buta fejjel versenyezni akartam vele, akit ilyen mérhetetlenül szeretek és tisztelek. Akaratos és negatív módon közelítettem meg a kapcsolatunk ezen részét. Fel kellett ébrednem, hogy rájöjjek: az, amit eddig elért mennyivel jobban inspirál és ösztönöz, azzal szemben, ahogyan korábban visszavetett azáltal, hogy lenyomtam és büntettem saját magam. Mert kimondhatatlanul büszke vagyok micsoda sikereket ért el. Arra, hogy jobb ember és jobb apa most, mint 10 éve volt.
És ami a legőszintébb és legerősebb hálát bennem kiváltó érzés, hogy elmondhatom: Feltétel és kérdés nélkül támogattuk egymást és fogjuk támogatni a továbbiakban is. Nem azért, mert az Ő sikerei az Én sikereim lennének, hanem azért, mert az Ő boldogsága, az Én boldogságom.