Search
  • Diatalk

#BS

Az elmúlt hónapokban számos fiatal lánnyal és sráccal beszélgettem, és félelmetes, ahogyan ugyanazt a mintát látom újra és újra felbukkanni. A mintát, ami a társadalmat és a generációmat behálózza, gúzsba köti és megbénítja.


A csapból is az folyik, hogy a legújabb generációk fiai és lányai már semmitől sem félnek majd, és át lesznek itatva az „ide nekem a világot” attitűddel. Azok, akik bátran vágnak majd bele bármibe, és akiknek a kicsi kezében már a kórház szülészeti osztályán ott lesz a legújabb Iphone. Jó nekik és mindez rendben is van, de mi van azokkal, akik velem együtt stabilan menetelnek a harmincas éveik felé? Azok a fiatal lányok és srácok, akik nemsokára ott fognak tartani, vagy már ott is tartanak, hogy lebabázzanak. Azok, akiknek az egzisztencia megteremtése az egyetem befejezése mellett és után azzal a kérdéssel elegyedik, hogy hol van a melómban a fun és a boldogság, ami a motivációt fogja adni ahhoz, hogy évekig tudjak majd azzal foglalkozni, amivel most elkezdtem.


A minta, amit látok, pedig nem más, mint a mérhetetlen, belülről kifelé fényesen ragyogó bizonytalanság és labilitás. Azok a lányok és srácok, akikkel szerencsém volt beszélgetni mind jófej, talpraesett és érdemes emberek, és mégis mindegyiknek a magabiztossága, önértékelése és self-brandingje a béka feneke alatt van. Felmerült bennem a kérdés, hogy hogyan fognak az ő gyerekeik olyan magabiztosak és királyak lenni, mint amilyennek „meg vannak írva”, ha nem fognak a szüleikben mást látni, mint bizonytalanságot és világi nagy kérdőjeleket. Mi van, ha ezek az emberek majd kéz a kézben fognak a saját gyerekükkel menetelni a nem vagyok elég sem magamnak sem a világnak állapotba. A tőlük hallott állandóan felmerülő kérdések pl.: „Elég jó vagyok?” „Elég szép vagyok?” „Elég okos vagyok?” Elég pénzem van?” „Elég vékony vagyok?”…, ami lássuk be egy előre nem mutató #BS.


Azt érzem, hogy valahogy nagyon nem a jó kérdéseket teszik fel, és nem a jó lépéseket teszik meg a fejlődésükhöz. Ez persze lehet, hogy azért van, mert nem látták még előtte mástól, hogy azt hogyan kell. Manapság ugyanis nincs mentor, és nincs tanító. A munkahelyeken a nagyra tartott emberek, akikből „ki lehetne nyerni” a fiataloknak a tudást hamarabb végeznek a tennivalókkal, ha maguk csinálják meg a munkát, mintha elmagyarázzák a kezdőnek, hogy mi a feladat, és így náluk reked és nem csurog lefelé a tudás. A „kicsik” így messziről csodálják a nagyokat, és csak ábrándoznak arról, hogy egyszer a nyomukba érhetnek, miközben azzal takaróznak, hogy a „nagyoknak” mennyivel több élettapasztalata van. Ezért is van akkora kereslet arra, hogy valaki megmondja merre az előre, és arra, hogy manapság minden bokorban legyen egy életvezetési tanácsadó, akik közül sokan 2 perccel korábban még halál bizonytalanok voltak a saját életükkel kapcsolatban, aztán rájöttek, hogy megmondani 0 tanulással és 0 előképzettséggel a másiknak, hogy az mit csináljon az életével sokkal könnyebb, mint a saját életüket helyrepakolni; és voilá: instant vak vezet világtalant helyzet, ami újabb #BS.


Akikkel beszéltem, tehát értelmes és okos fiatalok, akik nem találják meg manapság az erejüket, és félnek belevágni az újba, amit korábban még nem próbáltak. Bennük van még a korábbi generáció, óvó szándékú, ámde rendreutasító és szigorúan racionális keretek között gondolkodó utasítása, akiknek sokan közülük meg akarnak felelni, mert azt már jól ismerik, hogyan kell. Ezekkel a vaskezű felmenőkkel szemben sem otthon, sem a munkahelyen nem mernek kiállni, nem mernek beszélni, és ami talán az egészben a legrosszabb, hogy ezek a fiatalok rettegnek elesni és csalódni. Félnek próbálkozni és aggódnak, hogy a sikertelenség egyet jelent azzal, hogy idegenek előtt meg lesznek alázva… de hogyan is lehetne valaki keményebb, ha nem mer meglépni semmi újat; mi több, nem mer magának kérdéseket feltenni.

Nem merik megkérdezni maguktól, hogy mi van akkor, ha nem vagyok elég jó, mert, akkor jön a következő kérdés, hogy kinek nem vagyok elég jó, aztán, hogy miért nem vagyok elég jó. Aztán ahogyan haladnak előre a kérdések sorában egyszer csak kilyukadnak oda, hogy akkor most mit is kellene csinálni ahhoz, hogy elég jó legyek, és az meg ugye már cselekvési kényszerbe hozná őket, amit senki nem engedett meg nekik, és amúgy is mi van, ha belebuknak és ezzel indul is a kör elölről…. Gigantikus #BS.


Nincsen kor, amiben szívesebben élnék, mint most, minden turbulencia ellenére. A technológia eltörli előttünk a határokat; a lehetőségek tárháza a végtelenhez konvergál; a nőkhöz a fakanál, és porszívó helyett simán köthetjük a Lambo kulcsát és a saját céget; mert most már tényleg megvan a lehetőség, hogy mindenki személyes potenciáljának megfelelően kiteljesedjen.

Ellenben tudnunk kell átrendezni a kérdéseket a fejünkben. A jó kérdések ugyanis ezek: „Hogyan lehetnék még jobb?” „Hogyan tehetnék még többet magamért és másokért?” „Hogyan hagyhatok értéket a világban?” „Hogyan tudnék segíteni magamon és másokon?” „Hogyan lehetek én teljesen kiteljesedve?” Azok lehetünk, akik akarunk. Ha más nem tanít, akkor meg kell magunknak tanítanunk, hogy hogyan kell a félelmet izgatottsággá és motivációvá alakítani, és azt is, hogy hogyan kell felállni, mert bizony esélyes, hogy lesz egy pár esés is.

A fontos csak az, hogy ne üljünk a szobában és várjuk, hogy a vonzás törvénye majd önmagában meghozza az ügyesen vizualizált dolgokat. Fel kell kelni és tenni kell magunkért. Az univerzum úgyis mindig jutalmazza azt, aki güzü és cselekszik.

A fenti mintát, viszont meg kell törni; a bénultságból ki kell jönni, mert elég volt a #BS -ből!



482 views0 comments

Recent Posts

See All

Határon