5 óra maradt hátra
Kereken 5 óra maradt hátra. Ültem a hupikék takaró alatt a tompa zúgásban és bámultam magam elé. Ahogy meredten néztem, éreztem, ahogyan a tüdőm megmakacsolja magát és mint dacos gyermek, aki nem enged, nem telt meg teljesen levegővel. Nehéz lett a fejem, az agyamban cikáztak a gondolatok és csendben ziháltam. Könnybe lábadt a szemem, éreztem, ahogyan eluralkodik rajtam az az undok nehéz érzés. Megfeszültek az izmaim és egy negyed másodperc alatt átengedte magát az egész lényem a pániknak. Azonnal fogalmazódott meg a gondolat: "Vissza az egész, vissza az egész! Forduljunk meg, menjünk haza!".
Kereken 5 óra maradt hátra. Ültem a hupikék takaró alatt a tompa zúgásban és bámultam magam elé. Ahogy finoman elfordítottam a fejem kinéztem a kicsiny ablakon. A lesötétített üvegen betegen és halványan nézett be a nap. Közel s távol minden fehérben úszott. Az angyalok puha játszótere volt a horizont. Ahogy a semmibe bámultam megláttam az arcom az üvegben tükröződni: egy rég halottnak hitt rémült kicsi lány nézett vissza.
Kereken 5 óra maradt hátra. Ültem a hupikék takaró alatt a tompa zúgásban és bámultam magam elé. Egy évvel ezelőtt fogalmazódott meg először hangosan a gondolat - az őszinte vágy, amikor az akkori férfi megkérdezte, mi a tervem a jövőre és én készségesen - akkor még minden részlet nélkül - elmagyaráztam neki: Ezt akarom! Nem "szeretném", nem "jó lenne, ha", hanem igazán erőszakosan, tudatosan, önző módon "akarom". Csak ez a szó fejezte ki kellőképpen, mennyire megtöltötte minden sejtem az életerő, - a stamina - amikor pusztán annyi történt, hogy gyermeki könnyedséggel eljátszottam a gondolattal, hogy teljesül.
Kereken 5 óra maradt hátra. Ültem a hupikék takaró alatt a tompa zúgásban és bámultam magam elé. Hasztalan győzködtem magam, mint asszony az urát egy újabb felesleges cipellőért. Magyaráztam magamnak, mennyire szerencsés vagyok, hogy egy év alatt a legnagyobb - mindenki elől mélyen titkolt - kívánságom teljesült. Hitegettem magam, hogy minden rendben lesz, hiszen minden kis elem a világmindenségben úgy rendeződött, hogy én ebben az időben a fülbe fúródó csendben üljek.
Kereken 5 óra maradt hátra. Ültem a hupikék takaró alatt a tompa zúgásban és bámultam magam elé. Kétségbe vontam minden eddig megszerzett tudásom. Úgy éreztem magam, mint szűz lány az első randevúja előtt, ahogy a tükörben méregeti magát és közben olyan jövőbeli helyzeteket elemez, ahol kudarcot vallhat. Rettegtem, ahogyan tudatosult bennem az elmúlt hetek szervezkedése, gyomorgörcse, drukkolása, imádkozása. A végtelenségig sötétülő félelem ölelt át olyan szorosan, hogy nem tudtam sem tisztán lélegezni, sem tisztán gondolkodni.
Kereken 5 óra maradt hátra. Ültem a hupikék takaró alatt a tompa zúgásban és bámultam magam elé. Ahogyan idegességemben végigsimítottam a hajam, hozzáértem a fülemben pihenő kicsiny gyöngyszemhez. Szerencsefülbevaló. Átfutott az arcomon egy elfúló kis mosoly, a lelkemen, pedig egy tovatűnő nyugodt érzés. Nálam volt az összes mobilis méretű kabalám, amit az otthon biztonságából kimozdíthattam. Hiszen, amikor elveszik a belső bizalom, akkor kapaszkodunk igazán minden külső segítségbe. Aztàn felbukott a gondolat, hogy a fülbevalót majdnem 7 hónapja nem viseltem. Adta magát a kérdés: lehet végre nem kívülre kellene helyeznem a bizalmam, hanem magamba?
4 óra és 59 perc maradt hátra az útból. Ültem a KLM hupikék takarója alatt a repülőgép tompa zúgásában és bámultam magam elé. A racionális gondolatok hirtelen mind hadirendbe álltak és sorra győzték le a kétség szürke katonáit. Egy kis időre megnyugodtam.
Ez az én vágyam. Másom sincs mint az akaratom, és tudom, hogy gyorsan tanulok és a végtelenségig szívós vagyok és.... ...ebben a percben a pilóta szakította meg a gondolatot: "Ladies and Gentlemen the weather in Washington...”