11:11

Az élet velejárója a folyamatos, megingathatatlan változás. Változnak a körülményeink, a barátaink, a testünk, a lelkünk és a szellemünk. Időről időre, amikor új társaságba kerülök előkerül a kérdés, hogy miért vagyok „Boldogságmentes” diétán. Amikor étterembe megyünk, vagy csak beugrunk egy kávéra a Starbucksba és kérek egy ’All-free Diana”-t (cukor- és koffeinmentes kávé, laktózmentes tejjel, gluténmentes sütivel), rögtön elkezdenek az emberek azon agyalni, hogy mi lehet a háttérben. Mi lehet az oka, hogy úgy megyek gólyatáborba, esténként a Körútra, vagy a városba bulizni, hogy nem fogyasztok alkoholt. Aki nem ismer engem, aki nem tudja az előzményt, pusztán annyit lát, hogy van az a lány, aki mindenhol limonádét és vizet iszik, nem cigizik, nem iszik, nem drogozik és azt mondja rá: „Jó unalmas lehet az életed”. Akit érdemesnek látok, aki fontos annyira, hogy megnyíljak, annak elmesélem a – mára már ügyesen tömörített - történetem a betegségről, az autoimmunról, a megvakulásos-plazmakezeléses periódusról és az azt követő végtelenségig dacos „Megmutatom-hogy-kemény-vagyok-és-felállok”időszakról. Ők nem értik azt, hogy hogyan tudok ennyire fesztelen lenni a társaságban, a táncparketten. Ők nem értik, amit én már megtanultam. Sosem voltam még ilyen szinten összhangban a fizikumommal. Minden egyes kis rezdülést, legapróbb változást azonnal megérzek magamon. Kell is, mert a betegséget, mint egy kiskutyát idomítani kell, hogy maradjon ülve. Ha huzamosabb ideig nem alszom eleget, ha stresszes vagyok, ha becsúszik a csoki és a pizza, rövid időn belül orvosilag mérhető visszaesés. Az egyik ilyen orvosi kontrol után, a legjobb barátom tette fel óvatosan a kérdést, tudva, hogy milyen szinten felzaklat a „2. szülinapom” közeledte, hogy ’Nem félek-e?’. „De igen, félek.”- válaszoltam csendben és már el is kezdtem neki magyarázni azt, amit megélek. Félek, de nem a haláltól. Annál sokkal erősebb a hitem. Félek, de nem attól, hogy az emberek – lévén, hogy nem teljesen értik - a betegség miatt másként viszonyulnak hozzám és az életvitelemhez. Félek, de nem attól, hogy nem fogadnak be, mert „Inni márpedig trendy”. Én attól az aprócska dologtól  félek, hogy a csodából kevesebb juthat ki, ha nem vagyok elég figyelmes. Mert a mindennapi feladatoktól, az erőltetett rutintól és a mókuskerék csikorgó hangjától néha nem hallom meg azt, amit a testem mond.

De időközben rájöttem arra is, hogy eleget féltem. Féltem a mindig távoli „Mi lesz, ha…” kérdésektől, míg a végén már a félelemtől is félni kezdtem. Hiszen el lehet éldegélni akár 100 évig is biztonságban egy szobába zárva, ha hoznak neked ételt, italt és óvnak még a fénytől is. Ekkor biztos, hogy nem kapsz ütést, nem törik össze a szíved, nem csalódsz majd sem a barátaidban, sem az emberiségben. Lehet rettegni a világtól, de így élni egyszerűen nem érdemes.

Napjában számtalanszor adok hálát a legapróbb dolgokért, minthogy süt a nap, érzem az eső illatát, vagy pusztán, hogy felébredtem.  Nem telik el nap, hogy ne úgy tenném le a fejem a párnára, hogy meg van telve a lelkem boldogsággal, hogy „Micsoda ajándék volt a mai nap is!”. El tudod ezt képzelni? Minden egyes nap.

Mert a legnagyobb csoda a létezés. A legnagyobb ünnep a ma. A legnagyobb kincs, pedig az, hogy lehetőségem van ezeket megtapasztalni. Másnak az „Unalmasnak” titulált élet nekem egy állandó boldogságforrás. Minden nap, minden kisebb rezdülés egy-egy boldogságcsepp, ami mára már tengerré duzzadt. És, aki nem ment át hasonló „megvilágosodáson”, az nem is érti, miért úszom vigyorogva a tengeremben. Kicsi ár nekem az alkohol nélküli bulizás, vagy a rendszeres kontrol, hogy itt lehetek, még mindig. Nem várom, hogy más megértse, de boldoggá tenne, ha csak egy darabkáját éreznék annak, ami bennem van. Minden korábbi ellenére már nem is akarnám, hogy másként legyen. Mindenből lehet tanulni. Én, pedig megtanultam igazán élni.