Öt hete már

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nálam drasztikus változásokat hoz a mostani elzárás.

Öt hete már, hogy itthon vagyok, távol a korábbi rendtől, az állítólagos, nagybetűs káoszban, és babáim vessetek a mókusok elé, de én kifejezetten élvezem.

Öt hete már, hogy nem rohantam sehova, és nem késtem el sehonnan. Nincs kapkodás a villamos után, vagy agyalás, hogy ha 5 perc múlva jön a következő metró, akkor melyik csatlakozást érem el. Ez természetesen azt is jelenti, hogy a lépésszámlálóm a minap megkérdezte, hogy élek-e még, de hamar elmagyaráztam neki, hogy sosem voltam ennyire életben, illetve, hogy #maradjotthon helyzet van, ezért legyen türelemmel.

Öt hete már az itthonlétnek, és az idejét nem tudom, melyik gyermekkori iskolai biciklis táborban éreztem azt, amit tegnap reggel, amikor kinyitottam a kis szemeim erre a csodás világra és halvány fingom nem volt róla, hogy milyen nap van. Ezt követően egy pillanatra bevillant egy sok évvel ezelőtti karácsony reggel, és egy cirka 10 évvel korábbi nyaralás, ahol szintén hasonló belső szabadságérzet uralkodott bennem, és gigantikus mosollyal az arcomon kezdtem a napot.

Öt hete már, hogy sem az iskola, sem az iroda közelében nem jártam, és mégis megvan az érzés, hogy mennek a dolgok, a messzi távból is. Azon gondolkoztam, hogy amikor ennek vége lesz, vajon hány cég fogja bevezetni, hogy legalább péntekenként kötelezővé teszi a home office-t a munkatársaknak, mert a kényszerből történő átváltás után látszik, hogy ez így is működhet; és elgondolkoztam azon is, milyen gyorsan és problémamentesen volt képes a rendszer átállni a távoktatásra, ami persze messze nem tökéletes, de pillanatok alatt állt fel és simán használható… az, pedig csak bónusz, hogy pijiben járhatok a reggeli órámra, ha úgy tartja kedvem.

Öt hete már, hogy a rejtett képességem hagyom kibontakozni: állati jó szakács lennék, és imádok a főzésben kiteljesedve alkotni. Ez ellen persze a „nyári alakom” és vércukorszintem foggal-körömmel tiltakoznak, de a következő falat mennyországnál rendszerint mindketten elhalkulnak. Esténként szól a zene, csendesen serceg az étel a serpenyőben, én, pedig végtelen flowban vagyok.

Öt hete már, hogy kreatívnak kell lennem az itthoni edzések terén, és bizony sűrűn jelent kihívást a motiváció fenntartása a szokásos kedvenc edzőgépek nélkül, viszont ennek a helyzetnek köszönhetően kezdtem bele a jógába; és habár most még számos mozdulat ellen sikítoznak a kötött izmaim, akkor is élvezem, hogy valami újat sajátítok el.

Öt hete már, hogy nem hallottam, ahogyan az utcán utánam szólnak, füttyögnek, pisszegnek, vagy búgnak, hogy „milyen baba vagyok, és de haza vinnének”, és, hogy őszinte legyek világi jól elvagyok nélküle. Ahogyan elvagyok anélkül, hogy az utcán sétálva hallanám emberek veszekedéseit, a buszon végbemenő házi-háborúkat és szuperkínos gyerekneveléseket. Elvagyok az emberek nélkül, akik az edzőteremben képtelenek visszaköszönni, mert ők akkora asszonyok, és a boltban flegmán kiszolgáló árust, aki valószínűleg, most szintén otthon van és magába száll… vagy nem.

Öt hete már, hogy itthon vagyok, és azt is be kell vallanom, hogy nagyon sok minden hiányzik. A családtagok meleg ölelése; a barátokkal egy finom kávé; egy jó táncóra; egy kora reggeli futás, vagy egy késő esti séta a csodás városban; egy random fánkozás a körúton; egy kikapcsoló mozi; vagy éppen a szokásos vasárnapi nagybevásárlás... de annak is eljön majd az ideje.

Öt hete már, hogy igyekszem a jót teljes egészében magamhoz venni és arra figyelni, mit kaphatok ettől a helyzettől. Azt, hogy hogyan ragadhatom meg ennek az lényegét, hogyan tanulhatok belőle, és hogyan hozhatom ki belőle és magamból a legtöbbet. Ez is egy folyamat, és én végtelenül élvezem, úgyhogy menjen csak a #maradjotthon.